Rétközi Múzeum

General information

Kisvárda – (volt) Zsinagóga (Csillag utca 5.)

Kisvárda Felső-Szabolcs és a Rétköz kereskedelmi, idegenforgalmi és kulturális központja.
A XIV–XV. században a magas egyházi és világi méltóságokat viselő Várdai család birtoka. A város területén metszették egymást azok az utak, amelyek Munkács, Beregszász és Szatmár felől a Tisza kanyaron át tartottak Királyhelmec és Kassa, illetve a Szepesség városai és a bányavárosok felé. Ezek a közlekedési kapcsolatok magyarázzák, hogy Várda, mint piacközpont nagy jelentőségre tett szert.
Kisvárdán a zsidók az Esterházyak engedélyével telepedtek le. 1747-ben még egyetlen fő vallotta magát zsidónak, 1784–85-ben már 118 főből állt a közösség, ez abban a korban jelentősnek tekinthető. 1851-ben az összlakosság 22,5 %-a, 1910-ben 30,2 %-a zsidó. A hitközség 1796-ban alakult. 1801-ben zsinagógát építettek, melynek pontos helyét nem tudjuk. A zsidóság a korabeli Serház, Posta és Szent László utcákra koncentrálódott: itt volt a hitélet központja. Talán éppen a mai zsinagóga helye körül. A századforduló előtt számuk és anyagi erejük gyarapodása eredményezhette a döntést, hogy új zsinagógát emeltetnek.
A Szabolcs megyei születésű Grósz Ferenc műépítész készítette el az új – Csillag utcai – zsinagóga tervét. Az épület impozáns méreteivel a zsidóság lélekszámát, tekintélyének súlyát fejezte ki. Érezhető rajta a szomszédos városok zsinagógáinak hatása. Az ívsoros elemmel hangsúlyozott, romantizáló főpárkány felett íves tető fedi az épületet. Alaprajzában a hagyományos (ortodox) zsinagógák elrendezését követi. A női karzatra az oldalhomlokzat felőli lépcsőházon keresztül lehetett feljutni. Az öntöttvas oszlopokkal alátámasztott karzat a belső teret három oldalról vette körül.
Az épület átalakításakor homlokzatait eredeti formáinak megőrzésével állították helyre, a vallási szimbólumok azonban már nem láthatók. A frigyszekrényt lebontották, a fülkét befalazták. Belső terét kiállítási és kulturális célokra tették alkalmassá. 1983-tól a Rétközi Múzeumnak ad otthont.

Szöveg: Vofkori Mária, Veszprémi Beáta